Az Osztrák-Magyar Bankot (OMB) 1878-ban hozták létre, hogy Európa akkori egyik legnagyobb kiterjedésű állama számára a központi bank szerepét ellássa. 1892-től megkapta az új, arany alapú korona bankjegyek kibocsátási monopóliumát, és ezek 1900-tól Ausztria-Magyarország egyetlen törvényes fizetőeszközévé váltak, mely közös pénz a birodalom gazdasági egységének egyik kulcsa volt.

A Bank az I. világháború alatt nagy nyomás alá került, hogy a háború költségeit finanszírozandó indítsa be a bankóprést, és ugyan magántulajdonú társaság volt, de a 10 évente megújítandó kibocsátási monopólium a kormány kezében megfelelő eszköz volt  a bank zsarolására, így 1918-ra a forgalomban lévő pénz mennyisége több mint megtízszereződött az utolsó békeévhez képest.

1918-utolsó hónapjaiban Ausztria-Magyarország darabjaira hullott. A bank vezetése azonnal megkezdte a tárgyalásokat az új országok kormányaival a közös pénz és a bankjegykibocsátási monopólium fenntartásáról. Az új utódállamok többsége azonban a OMB-t is az őket állítólag elnyomó birodalom maradványának tekintette, és a bank által a háború finanszírozására kibocsátott kötvények visszafizetéséről sem igen akartak hallani, így  már 1919. januárjában az új Szerb-Horvát-Szlovén királyság megkezdte a korona bankjegyek felülbélyegzését és a továbbiakban nem fogadta el a felülbélyegzetlen pénzeket. Ez azonnali reakciót váltott ki a többi utódállamból is, hiszen így az inflációs bankjegyek mennyisége rájuk zúdult volna, és mindenki elkezdte a felülbélyegzést. A megszállók Ausztriát és Magyarországot kötelezték a felülbélyegzés nélküli bakjegyek elfogadására is, sőt a román megszálló hatóságok a saját maguk által felülbélyegzett pénzt is kényszerforgalmazták Magyarország általuk megszállt területein, azaz gyakorlatilag a szabadrablást ilyen értéktelen, egyébként is rabolt pénzel való fizetéssel palástolták.

Az OMB először a felülbélyegzéseket, majd a saját kibocsátásokat hamispénznek titulálta és megpróbálta megtagadni az elfogadásukat, de az új országok kormányai rá sem hederítettek, és a győztesek rövidesen ellenőrzésük alá vonták a bankot, amely 1919 végére maga is csak az új Osztrák Köztársaság területére korlátozta tevékenységét. Az 1919-es St. Germain-en-Laye-i majd az 1920-as Trianoni békeszerződések elrendelték a bank szövetséges ellenőrzés alá vételét, és felszámolását, megtiltották mind Mo-nak mind Ausztriának, hogy közös pénzt bocsássanak ki, és kötelezték őket a teljes pénzmennyiség felülbélyegzésére, majd kicserélésére saját bankjegyekre.

Az OMB hosszú agoniája azonban még nem ért véget, felszámolása lassan haladt, és az Osztrák Köztrásaság tiszteletben tartotta bankjegykibocsátási monopóliumát, így a bank 1921-ben megbízást kapott új osztrák korona bankjegyek kibocsátására (addig is bocsátott ki bank osztrák korona bankjegyeket, a régi osztrák-magyar koronák német nyelvű oldalát felhasználva), az új sor 1922-ben jelent meg, és forgalomban maradt a Schilling 1924-es bevezetéséig, bár a bank maga addigra már megszűnt.

A bank közgyűlése utolsó ülését 1921. július 14-én, igazgatósága 1922. december 15-én tartotta, utolsó kormányzója Alexander Spitzmüller elnökletével.

A szövegben illusztrációként láthatók az utolsó bankjegysor képei, mely bankjegyek a gyűjtők körében gyakran félreértés tárgyai, úgy jelölik őket mint "osztrák típusú" koronák, vagy "osztrák-magyar koronák", mintha lett volna magyar párjuk, vagy mintha még mindig a letűnt birodalom pénzei lettek volna. Ezek nem mások, mint osztrák koronák, az első és utolsó sorozat mely ilyen néven került be a bankjegytörténetbe. (Érdekesség, hogy a sorozat egyetlen darabját, a 10000 koronást, már az Osztrák Nemzeti Bank bocsátotta ki 1924-ben).