A Cook-szigeteket 1596-ban érte el az első európai, egy spanyol feldező, de tíz év kellett az első partraszálláshoz. James Cook 1773-ban vizsgálta át a szigeteket, és vette formálisan Anglia birtokába, Hervey-szigeteknek nevezve azt. 50 év múlva Kruszestern orosz admirális tiszteletére átkeresztelték. 1858-ban a britek, hogy hatalmukat és igényüket megszilárdítsák létrehozták a legnagyobb szigetről elnevezett Rarotonga Királyságot, ami gyorsan brit protektorátussá vált. 1901-ben Új-Zéland brit domínium annektálta. 1965-ben békés úton függetlenedik Új-Zélandtól, és azonnal szabad társulásra lép vele, ami többek között közös kül- és védelmi politikát jelent, valamint valuta uniót.

A gyűjtők körében széles körben ismertek és kedveltek az "antarktiszi pénzek". Ma már a 3. kiadását élik ezek a gyönyörű nyomatok, és mégis, sokan, még a bankjegyek gyűjtőknek való értékesítésével foglakozók közül is, óriási félreértésben vannak, bankjegynek, pénznek, sőt, az Antarktisz pénzének" titulálják.

Lássuk hát sorban a félreértéseket. Ezek a nyomatok nem bankjegyek, mivel nem egy bank, főleg nem egy jegybank bocsátotta ki őket, hanem a kanadai Brit-Kolumbiában külön erre a célra alapított vállalkozás, az Antarctica Overseas Exchange Office Ltd. Ez egy tiszta gazdasági vállalkozás, mely felismerte az üzleti lehetőséget az alaposan kidolgozott és jól marketingelt, és így komoly gyűjteményi értéket képző pénzszerű nyomatok előállításában - hasonlóan pl. a Chatham-dollárok kiadójával. A vállalkozás deklarált céljai között szerepel, hogy az adótörvények által megengedett mértékben támogatnak antarktiszi projekteket, de ez azért nem lehet olyan hatalmas összeg.

Az Osztrák-Magyar Bankot (OMB) 1878-ban hozták létre, hogy Európa akkori egyik legnagyobb kiterjedésű állama számára a központi bank szerepét ellássa. 1892-től megkapta az új, arany alapú korona bankjegyek kibocsátási monopóliumát, és ezek 1900-tól Ausztria-Magyarország egyetlen törvényes fizetőeszközévé váltak, mely közös pénz a birodalom gazdasági egységének egyik kulcsa volt.

1915-re az antant és a központi hatalmak közötti frontok megmerevedtek, a gyors győzelem reményét elfújta az irtózatos állóháború szele, a flandriai fronton az ellenségek közötti barátkozás már a tisztikarra is kiterjedt, és a statáriális kivégzések csak rontottak a helyzeten. A kisformátumú, tehetetlen politikusok, és a régi doktrínáktól elszakadni képtelen, dilettáns hadvezérek a háború megnyeresének esélyét abban látták, ha további szövetségeseket rángatnak be a háborúba. Az angolok a tengerészet első lordja, Churchill vezetésével ártatlan civilek, nők, gyerekek életét feláldozva, a hadianyagot szállító, felfegyverzett Lusitániát a németek elé csalinak bedobva az USÁ-t próbálták háborúba rángatni, a franciák mindent megmozgattak, hogy az elvileg a központi hatalmakkal szövetségben álló, de Ausztriával szemben komoly területi igényeket támasztó Olaszországot berángassák a háborúba. Olaszország 1859-66 között  megszerezte Ausztriától Milánót és Velencét, de nagy olaszok lakta, és vegyes lakosságú területek maradtak Ausztria és Magyarország birtokában, nem beszélve a balkáni olasz igényekről. Olaszországnak gátlástalanul megígértek mindent, amit kért, az sem számított, hogy egyes területek tisztán német ajkúak voltak, mint Dél-Tirol északi része, vagy épp másoknak is odaígérték, mint Triesztet Isztriával, valamint a dalmát tengerpart egy részét Fiumével együtt. Az ígéretek beváltak, Olaszország hadba lépett, és megtámadta Ausztria-Magyarországot. Az osztrák Alpok lejtőin felfelé támadni, gyorsan kiderült, nem lesz könnyű. Rövidesen a az I. világháború legborzalmasabb frontszakasza alakult ki itt, több mint két évig a kő és jég között harcoltak, és pusztultak értelmetlenül katonák százezrei, miközben alkalmatlan vezetőik gondolkodás nélkül küldték őket a géppuskákkal fedezett mészárszékekbe. 1918-ra mindkét állam, és hadsereg végletesen kimerült, a front nem túl mélyen, de olasz területen húzodott. Végül az olaszok nem bírták a nyomást, frontvonaluk összeomlott és a szintén a széthullás szélén álló császári és királyi hadsereg gyorsuló ütemben kezdett előrenyomulni. A frontot Velence előtt a Piave folyónál stabilizálták az olaszok átmenetileg, és így Veneto jelentős része osztrák-magyar katonai közigazgatás alá került. Az olasz bankjegyellátás megszűnt, ezért az megszálló hatóság engedélyt adott a Cassa Veneta dei Prestitinek (Venetói Hitelpénztár), hogy kényszerforgalmú, ígérvény alapú papírpénzt bocsásson ki. Mivel nélkülözhető fém nem volt, így az 5, 10 és 50 centessimis váltópénzeket is papírra nyomták, mellette 1-2-10-20-100-1000 lirás címleteket adtak ki. A két nagycímletből eleve kevés készült. 1918 őszére a két hadsereg helyzete egyre kétségbeejtőbb volt, az oszták-magyar hadvezetés egy győzelmes offenzívában látta a megoldást, az olaszok offenzívára már gondolni sem mertek. A támadás váratlan siker lett, néhány hét leforgása alatt több száz kilométert nyomult előre a k.u.k. hadsereg. A. J. P. Taylor, a XX. sz. nagy brit történésze úgy jellemezte a helyzetet, hogy a két hadsereg versenyt futott a katasztrófába, és az olaszok esélyesnek tűntek. Miközben Weber hadserege még előre nyomult, mögötte Ausztria-Magyarország összeomlott, így a Padova elővárosaiba benyomuló oszták-magyar előörs már a menekülő olasz főhadiszállást utolérve adta át Weber fegyverszüneti javaslatát. November 3-án a győztes osztrák-magyar hadsereg kapitulált a megvert olaszok előtt. Ez volt az utolsó nemzetközi aktus, melyet a a néhány nappal korábban formálisan megszűnt Osztrák-Magyar Monarchina nevében írtak alá. A Cassa Veneta a kibocsátott pénzeket olasz központi kiadásokra váltotta, a begyűjtött bankókat bezúzták, ezért minden címlet, de különösen a 100-as és 1000-es nagyon ritka.

A gyűjteményekben mindig az mutat szépen, ha valami teljes egészében, befejezetten megvan. Papírpénz gyűjteményekben ez rendszerint teljes sorokat, vagy egy típus összes bankjegyének meglétét jelenti. A brit 10 shillinges és 1 fontosok története lezárt, kerek egész, az első 1914-es daraboktól az utolsó 1988-as darabig mind összegyűjthető, noha néhány darab igen jelentős anyagi áldozatot kíván a teljességre törekvő gyűjtőktől.

Melyik pénz is mesélhetne többet saját koráról, mint egy szükségpénz? És ha a kiadója még azt is akarta, hogy meséljen, akkor be sem fog állni a szája. Bielefeld városka magisztrátusának pedig igen sok mondanivalója volt, amit előszeretettel fejezett ki a város által kiadott pénzeken.